Kilenc
MÁSODIK ÜLÉS
Október 5.
Az utolsó ülés óta eltelt idő: 24 óra
Kevésbé ellenséges légkör. Nagyobb együttműködési hajlandóság. Csökkenő törekvés a páciens részéről a tárgyalható témák szigorú kontrolljára. Gyengülő ellenállás a segítségnyújtás lehetőségével szemben. Növekvő érzelemátvitel a terapeuta felé.
B. Páciens megjelenése és viselkedése
Meglehetősen váratlan állapotromlás. Vad tekintet; sápadt, szinte nyúzottnak nevezhető arc; némiképp zilált megjelenés. Nyilvánvalóan növekvő stressz hatása alatt áll; a viselkedése mindvégig agitációról, belső feszültségről árulkodott. Érezhetően kevesebb sikerrel igyekezett uralkodni magán, mint a tegnapi ülés során. Felajánlottam neki, hogy szabadon járkálhat a szobában, ha attól jobban érzi magát; leveheti a zakóját, stb. Dühösen elutasította a lehetőséget, és erősködött, hogy minden a legnagyobb rendben. Az ülés későbbi szakaszában, miután megszabadult látomásos élményeinek terhétől, valamivel nyugodtabbá vált, habár a feszültsége nem oldódott fel teljesen.
Az interjú során nem egyszer azon kaptam, hogy hátrapillant a válla fölött. Egy alkalommal felkelt, az ajtóhoz ment, és kinyitotta, majd visszaült a székébe anélkül, hogy bármiféle magyarázattal szolgált volna.
A kezdeti szakasz nagy részét olyan tényanyag töltötte ki, amit ilyen-olyan okokból a bevezető ülésen nem érinthettünk. A páciens önszántából szóba hozta a feleségével való viszonyát, aztán szinte egyik pillanatról a másikra témát váltott. Nehezére esett sokáig ugyanarról a tárgyról beszélni. Lekicsinylőén számolt be korai reményeiről, ideáljairól, politikai meggyőződéseiről – ami lényegében csak a szokásos kacérkodást takarta a hatvanas évek radikalizmusával – és az ezt követő kiábrándulásról, némiképp túlzott pátosszal hozzátéve, hogy ahhoz a Hirosima árnyékában született generációhoz tartozik, amely sohasem hihette reálisan, hogy a kezében tartja saját sorsát.
Remélve, hogy visszaterelhetem a beszélgetést a feleségével való kapcsolatára, felvetettem, hogy a döntésük, miszerint nem vállalnak gyermeket, valamilyen formában összefügghet jelenlegi pesszimista szemléletmódjával. Ez váratlan kifakadást idézett elő a részéről: statisztikai adatokat kezdett sorolni litániaszerűen, illusztrálandó, hogy a világ egy pöcegödör, a civilizáció az összeomlás szélén áll, a nukleáris háború elkerülhetetlen, és így tovább. Közbevetettem, hogy tegnap még azt a benyomást igyekezett erősíteni, hogy meglehetősen elégedett az életével – legalábbis a közelmúltbeli incidensig az volt. Egy pillanatig hallgatott, majd halkan megkérdezte: azzal vádolom-e, hogy önelégült, hogy középosztálybeli elveket vall, hogy csak a saját jóléte érdekli, akár az emberiség szenvedéseinek árán is, stb. Tagadtam, hogy bármivel is vádolnám, és témát váltottam.
A feleségével bármiről tudtak vitatkozni, veszekedtek is, néha egymás idegeire mentek, de az alapvető kérdésekben sohasem volt köztük véleménykülönbség. Már a kapcsolatuk kezdetén megegyeztek, hogy nem akarnak családot alapítani. Amikor a kérdés három év házasság után újra szóba került, alaposan megvitatták, és arra jutottak, hogy gyermek nélkül is épp elég boldogok. Ekkortájt történt, hogy a páciens kutyát vett a feleségének. Ma már elképzelhetőnek tartja, hogy tudat alatt abban reménykedett: egy háziállat talán eloszlathatja az asszony esetleges „fészekrakási terveit”. Feleségével mindketten mélységes szeretetet tanúsítottak a két kutya iránt. A páciens nem tagadta, hogy az állatok idővel egyfajta családpótlékká váltak, ugyanakkor határozottan kijelentette, hogy csak az időmet vesztegetem, ha ezen a szálon haladok tovább: annak, hogy megölte a kutyákat, semmi köze nem volt sem a feleségéhez, sem a döntésükhöz, hogy nem vállalnak gyereket.
Ezen a ponton tartózkodtam a véleménynyilvánítástól. Egy későbbi fázisban hasznos lehet majd elbeszélgetni a páciens feleségével.
D. Megvalósított és későbbre tervezett terápiás beavatkozások
Felolvastam a páciensnek a fehér doboz külsejére vérrel felírt szöveget, majd azt, amit ceruzával írt a születésnapi kártya hátoldalára. Utóbbi tárgyat kifejezett kérésemre a háziorvos továbbította nekem. Természetesen nem mutatattam meg magát a kártyát, amit vérfoltok csúfítottak, és semmilyen módon nem vezettem fel a páciensnek a bemutatott anyagot.
Alaposan megfigyeltem a viselkedését: nem reagált azonnal. Rákérdeztem, hogy a „Magmel” szó bír-e bármilyen különleges jelentéssel számára. Nemleges válasz. Többé-kevésbé erre számítottam.
Szabad asszociációs gyakorlat során a következő sorozatot produkálta: biztosítás; kitagad; őrző; kristály; sivatag; tűzvihar; eső; Megváltó; sötétség; kulcs; küszöb; Nápoly; tisztítószer; szélvédő; tükör… a gondolatfolyam a jelek szerint súlyos szorongást váltott ki a páciensből. Izgatottá és nyugtalanná vált, többször is hátranézett a válla fölött, stb. Jobbnak láttam félbeszakítani a gyakorlatot.
A páciens ezen a ponton kijelentette, hogy valami fontosat kell megosztania velem. A kódolt anyag bemutatása jól érzékelhetően kisebbfajta krízist triggerelt nála, ahogy azt előzetesen reméltem. Habár még korai lett volna érzelemátvitelről beszélni, már az ülés kezdetétől megfigyeltem, hogy konfliktus zajlik benne, amelynek valamilyen módon én is részese vagyok. Rövid bevezető után – melynek során elmagyarázta, hogy miért nem említette mindezt korábban, és könyörgött, hogy amit mondani készül, azt ne tekintsem egy holdkóros lázas képzelgésének – megosztotta velem, hogy a kutyás incidens óta riasztó „víziói” vannak. Intenzitásuk olyan fokú, hogy tartamuk alatt minden más érzékelést eltompítanak, és kizárólagos valósággá válnak. Nem hasonlíthatók semmi máshoz, amit valaha is tapasztalt (itt különösen egyes kábítószerekkel kapcsolatos hallucinációkra és élénk képzelgésekre utalt). Felsorolt egy sor hallucinogént, amelyekkel annak idején alkalmi jelleggel élt – beleértve az ópiumot, a meszkalint és a lizergsavat –, kijelentve, hogy ezek közül egyik sem produkált még csak hasonló tüneteket sem. Biztosított, hogy jelenleg nem fogyaszt sem ilyen, sem másfajta tudatmódosítókat – leszámítva a háziorvosa által felírt altatókat –, és ez a közelmúltban sem volt másként.
A páciens úgy véli, hogy az utóbbi időben három különböző alkalommal élt át eidetikus élményeket.
1. Szeptember 30., szombat. Miután megölte a kutyákat, és visszatért a városba. Rémálomszerű vízió, káosz és pusztulás. Az élmény fizikailag megviselte.
2. Október 3., kedd. A dr. Hartmannal folytatott interjú során. Képtelen végrehajtani a Rorschach-tesztet; a tintafoltban mozgásban lévő jeleneteket lát: embereket, akik valamilyen ismeretlen veszélyforrás elől menekülnek. A közeledő gonosz érzete; rettegés, de mindez távolról szemlélve – nincs közvetlen érintettség.
3. Múlt éjszaka. Zavaros álomból ébredve. Hálószobája sarkában felfedez egy gyermeket, akit élő holttestként ír le. Az alak emlékei szerint már az előző vízióban is megjelent.
A páciens mindhárom incidens után eltérő mértékű dezorientációt tapasztalt. Ám ami még jelentősebb: bűntudat lett úrrá rajta, különösen az első alkalmat követően. Amikor rámutattam, hogy természetes, ha lelkiismeret-furdalást érez a kutyák megölése miatt, ragaszkodott hozzá, hogy pontosítsunk: ő általánosabb értelemben beszélt „bűntudatról”, habár nehezére esett elmagyarázni, hogy pontosan mit is érzett.
Noha ennek nem adtam hangot, felmerült bennem, hogy a páciens felelősségvállalása a kutyák megöléséért (irracionális viselkedés), illetve ezzel párhuzamosan annak tagadása, hogy bármilyen tekintetben beteg lenne, kiterjeszthette a bűntudatérzet hatáskörét, és üldözési mániás téveszméket válthatott ki belőle. Ugyanakkor a páciens – megingathatatlan meggyőződése szerint – csakis annak köszönhetően „élte túl” a jelenséget (a szállodai szobában rátörő rohamot), hogy nem adta be a derekát, azaz nem ismerte el a felelősségét olyasvalamivel kapcsolatban, amit nem követett el. Azt is hozzátette – mentegetőzve, ha ezzel túlságosan elrugaszkodna a valóságtól –, hogy „a bűntudat rettenetes terhe” – melyet végül sikerült levetnie magáról –, lehetett az, ami a mellkasán keletkezett zúzódásnyomokat okozta.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megerősítsem a pácienst ebben a nézetében. Azt ugyanakkor már nem osztottam meg vele, hogy szorongásos állapotban kimondottan szokványos, ha az alany fizikai reakciót produkál, hogy így próbálja megvédeni magát egy feloldhatatlan konfliktussal szemben. Jómagam még nem találkoztam valódi zúzódással, ez azonban nem zár ki semmit. Szándékosan nem próbáltam mindezt elmagyarázni a páciensnek: úgy éreztem, hogy a jelenség demisztifikációjára tett bármilyen kísérlet kontraproduktív lenne. Különösen, mivel ez a pillanat megfelelőnek tűnt, hogy felvessem a hipnózist mint terápiás lehetőséget.
A páciens hallucinációival kapcsolatban hoztam fel a témát, rámutatva, hogy hipnózisban talán fel tudnánk eleveníteni a vízióit, és alaposabban megvizsgálhatnánk őket. Úgy tűnt, hogy tetszik neki az ötlet, mivel ez arra utalt, hogy nehezebben hihető állításait is komolyan veszem. Egy kissé ugyan meglepte, hogy a háziorvosa nem említette neki hipnoterápiában való jártasságomat, én azonban biztosítottam, hogy a hipnózis egyre több pszichiáter számára válik szokványos klinikai eljárássá. Kijelentette, hogy nincs kifogása a művelet ellen, ugyanakkor hangot adott szokványos kétségeinek, hogy megfelelő alany lenne-e.
E. Az ülés eredménye
Sok szempontból lényegi haladást könyvelhettünk el. A páciens egyre inkább megbízik a terapeutában, és kezd kialakulni abbéli meggyőződése, hogy megtalálta azt az embert, aki segítségére lehet. Megható, szinte gyermeki bizakodás összefogásunk sikeres jövőjében – különösen a hipnoterápia felvezetése óta. Ahogy ez egyes alanyoknál előfordul, a hipnózis említése már önmagában is terápiás hatással bírt. A páciens a jelek szerint úgy gondolja, hogy az eljárás őt fogja igazolni – vagyis bizonyítja, hogy nem beteg –, és egyben segíthet megérteni, mi történik vele. A motiváció pozitív. Azt, amit sokan a hipnoterápia rendhagyó vonásának tartanak – az úgynevezett „mágikus” elemet –, ő kifejezetten alkalmasnak látja saját, egyedi esetének kezelésére. Sokkal nyugodtabban távozott, és majdhogynem izgatottan várta a holnapi ülést.
F. Összegzés
Az esetnek van néhány zavarba ejtő eleme, ám egyelőre enyhe depresszív pszichózisként fogom kezelni. A depresszió jól felismerhető szorongásos neurózist váltott ki: a páciens félelmei hasonlóak ahhoz a tünetegyütteshez, amit az ötvenes években „nuklearózisnak” neveztünk. Jelen körülmények között a hipnoterápia alkalmazása egyes paranoid tünetek jelenléte ellenére is indokoltnak tűnik. A hagyományos módszertanhoz ragaszkodó, további kutakodás akut mániás depressziót és tudathasadást idézhetne elő. A bűntudatérzet valamilyen gyermekkori traumához kötődhet, ami a regresszió során valószínűleg felszínre bukkan majd. Hacsak nem tévedek nagyot, a páciens rendkívül alkalmas alanynak bizonyulhat.